Nehezen indult nálam is, Illyés Gyula már lehet hogy kicsit nehezebben emészthető már a ami generációnknak, de voltak benn értékes gondolatok, amik miatt érdemes volt átrágni magam rajta. Dunántúliaknak kötelező :) - mivel arról a tájról, az ott élőkről szól a könyv. Nekem talán ezért is volt döcögős, mert életemben nem jártam arra átutazáson kívül. De az ottaniak nagyon szokták élvezni, moly-on úgy láttam.
A másik amiért kicsit lassan haladtam még vele, hogy nem nagyon van cselekmény, mivel nem regényről van szó. Ez egy szociológiai műnek álcázott életrajzi ihletésű leírás.
Nem rossz könyv - de ha már életrajzi művet kellene olvasnom, nálam még mindig MóriczÉletem regénye az abszolút kedvenc :D Persze lehet hogy azért, mert az arról a tájról szól, ahonnan kb én is való vagyok :D Na de elkanyarodtam a témától nagyon. Íme egy kis ízelítő, milyen összetett és mögöttes értelmű szokások irányították szigorúan a rácegresiek életét úgy száz évvel ezelőtt:
"A falusiak érintkezésében oly merev és bonyolult etikett dívik, akár a fejedelmi udvarokban. A nehezen kifejezhető érzelmeket vagy kínos mondanivalókat - például azt, hogy a vendéget szívesen látják-e, vagy pedig hogy a legény remélhet e valamit a lánytól, akihez széptevő szándékkal közeledik - szavak helyett apró mozdulatokkal tudatják; e mozdulatok nemcsak falvakként, hanem falurészenként s ráadásul szinte esztendőnként változnak. Ki veszi el a belépőtől a kalapot, a házigazda, az asszony vagy a leány-e, és aki átveszi, hova teszi, a ládára, a fogasra vagy az ágyra-e? - a látogató egy perc alatt annyi mindenről értesül, amennyiről szavak útján egy fél év alatt sem. Idegen mindebben persze egy életen át nem ismeri ki magát. Egyik iskolai szünidőt B.-én töltöttem, gyakran meglátogattam ottani rokonaink pince-szomszédját. Elmenet rendszerint sorra kezet nyujtottam az egész háznépnek, egyik alkalommal a család hajadon lányának is. Egy kicsit vonakodva fogadta, később úgy rémlett, hogy közben el is pirult. Este hallottam, hogy apja kegyetlenül elverte, rögtön távozásom után.
Ha a lány kezet ad a legénynek, az azt jelenti: bevallja, már nemis szégyenli, hogy viszonya van vele! Illetve csak akkor jelenti azt, ha a kézfogás rokonok jelenlétében történik. De ez is csak a felvégiek között jelenti, az alvégen nem. Ott nyilván mást jelent."
De van, amikor ez az egész leíró jelleg eltolódik a humor irányába - ezeken a sértéseken jót derültem xD
"A pusztaiak keresetlen érintkezésének hangja döbbenettel tölti el az idegent. A lelkük mélyén ezek a békés és alázatos népek a hízelgést és jókívánatot is vaskos átkozódással fejezik ki. Ők a káromkodás skáláján közlik a léleknek mindazt a halvány-finom mondandóját, amelyet a parasztok a bonyolult szokásokkal tudatnak. Milyen gazdag ez a skála s milyen változatos: "A ménkű üssön ne beléd, csak egy méterrel melléd!" - például káromkodás ugyan, de nem sértés. A fiatal lányokhoz intézendő kívánság is, hogy: "a fene egye meg a násznépedben a menyasszonyt" - kancsal fordulatával inkább bókszámba megy. Vagy a munkára ösztönző mondat, hogy: "ne nézd a földet, úgyis abban rohadsz el" - vagy az ezzel rokon: "ne lógasd a fejed, mint a szotyola!" - még a becézés határán jár. Szotyolának a napraforgót nevezik. A hasonlattal erősített figyelmeztetéseket igen gyakran csak hasonlat, a jómondás kedvéért hangoztatják. Olyasmi például, hogy "ne maradj el, mint a jó borravaló!" barátságos simogatásként hat és derűt kelt. Vannak, sajnos, ezeknél jóval különbek, ötletesebbek és keményebbek is. A puszták népe e téren ritka találékonyságot mutat.
Nehezen viselem el, mert nyegleségnek érzem (s tehetségtelennek) a tanult emberek káromkodását. A pusztaiaké nem egyszer megállított. Még humort is felfedeztem bennük. Kétségtelen, hogy ritka művészi érték csapott itt ki rendes medréből, s posványosodott el a trágárság szittyósaiban, - a népköltészet egyik műfaja ez. Vagy valami ősi vallásos érzület korcs maradványa? Valami kétségbeesett, az egek ellen csak haragot tápláló nép vallásáé? Imát nehezen, de káromkodást az egyház valamennyi szentjére kapásból minden pusztai kivág." - LOL :D
Máshol annyira nem volt vicces, de ez is hozzátartozik az igazsághoz.
"Az asszonyok nyalták-falták a gyermekeiket, aztán váratlanul akkorát vágtak rájuk azzal, ami épp a kezük ügyébe esett, hogy az ember azt várta: na, ez se mozdul egyhamar. Gyakran nem is mozdult. Az anya ilyenkor hangos üvöltéssel kapta karjába gyermekét, kétségbeesetten szaladgált föl-alá vele, néha egyenesen a faluba, hogy helyreigazíttassa a csontját. A gyermekek ismerték szüleik hirtelenkezűségét és az első karmozdulatra nyakukba szedték a lábukat. A felkeltett harag azonban éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem. A pusztának elég sűrűn szolgáltatott látványosságot és derültséget egy-egy eltorzult arcú anya, amint trójai fogadkozással üldözi fürgén karikázó magzatját, az rohantában Hectorként vissza-visszafordulva választ adott az átkozódásra. A pusztaiak, akik pedig saját gyermekeikkel semmivel sem voltak könyörületesebbek, ilyenkor mindig az üldözött pártjára álltak. "Csöndesedj, Rozi" - fogták le a vadul fujtató asszonyt, - "hisz gyerek az." Az anya a csitító körből tehetetlenül rázta öklét a szökevény után. "Megállj, a kenyér majd visszahoz!" Vissza is hozta, de addig az indulattal rendszerint a veszély s a bűn emléke is elpárolgott. Higgadt ésszel, "javító szándékkal" egy anya se verte a gyerekét."
Ez a történet meg nagyon megmaradt nekem, talán mert valahol a kettő között van számomra, nem nagyon tudtam hova tenni >.<
"A kések villanásában a lélek legbonyolultabb érzelmei egy pillanat alatt tisztázódtak. Az egyik Karikás-fiú feleségét elcsábította egy döbröntei göbölyös, el is akarta venni. A férjnek nem sok szava volt a dolog ellen, a csábítót még vendégül is látta, amikor az eljött az asszonyért. Együtt vacsoráztak, a göbölyös bort hozott, hát ittak, mintegy áldomást. Az asszony már összekészítette a holmiját, amikor a két férfi, tán nem is őmiatta, hirtelen összeverekedett. Heléna ádáz dühvel kelt férje védelmére, s noha az első komoly ütés őt érte, kitartott, lefogta a csábító karját, akit így a férjnek sikerült is alaposan helybenhagynia. A félájult szerelmest együtt hajították ki az ajtón. "Akkor tudtam meg, hogy kit szeretek" - felelte később az asszony a tréfálódzó cselédeknek."
De amire a könyv a legtöbbször visszatér, az az, hogy a pusztaiak milyen alázatos emberek. Hogy mennyire félnek az úrtól, és hogy ez már velük született dolog; de annyira tisztelik a magasabb rangúakat, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy lázadjanak ellenük vagy ilyesmi... elküldik a fiatal lányokat a gazdához "mulatni" estére meg ilyenek - és ez még dicsőség is... - a mai, "mindenki kiáll magáért" világunkban, ahol bármikor rohanhatunk a jogvédőkhöz stb., érdekes ilyeneket olvasni...
"Csak ijesztgették egymást a bepanaszolással, a "pallóraállítással"; ennek a szónak nyelvtörténeti eredete az, hogy padlót a cselédek csak az intéző irodájában tapodhattak. De odáig ritkán jutott el valaki, hogy sérelmével a tisztek elé álljon, hisz ha odaállt is, legtöbbször belézavarodott mondanivalójába s a kibogozhatatlan pör végén az ő fejét éppúgy megmosták, akár a vádlottét. "Nyughassatok, nincs elég bajotok?" hangzott felülről a szokványos szózat s ezúttal igazságot hirdetett. A legjobb akaratú tisztnek is végül így kellett nyilatkoznia. Mert ha egy kis megértést mutatott, ha törődött a cselédek magánügyeivel: a jajpanasznak, szenvedésnek éjjel-nappal zuhogó zsilipjeit szabadította magára. Egy pillanata nem volt többé. Vagy a világot kellett volna újjáépítenie, vagy a meglevőt kellett megszoknia. A világ folyt úgy is, ahogy volt."
Az OSZK-s oldal most valamiért nem tölti be, de akit érdekel, pdf-ben el tudom küldeni.