Eötvös József. A nevével fémjelzett gimnáziumba jártam, de bevallom, egyetlen művét sem olvastam. Eddig.
"Eötvös József első nagy epikus munkája A karthauzi (1839-41). A regény fontos, sőt talán legjelentősebb állomása a magyar szentimentalizmus és romantika prózájának. A kor egyik legdivatosabb életérzését, a világfájdalmat ábrázolja benne Eötvös, de nem elégszik meg az aforizmákban megfogalmazódó szentimentális bölcselkedéssel, hanem ifjú hőse, Gusztáv sorsán keresztül a saját nemzedéke problémáiról vall. A napló- és levélformában írt regény az arisztokrata Gusztáv és a polgárlány Júlia szerelmét mutatja be a francia polgár-királyság erkölcsi tartás nélküli világában. A romantikusan végletes bonyodalmak csalódást és kiábrándulást okoznak Gusztávnak, aki a világtól és önmagától megundorodva a karthauzi szerzetesek örök némaságával bünteti önmagát. Eötvös kitűnően alkalmazza a vallomásregény kialakult mintáit, s az érzelmességből fakadó tiszta poézis – nehézkes filozofikus betétek ellenére – legjobb művei sorába emeli a regényt, amely a magyar prózában is korszakos jelentőségű."
Mit is mondjak? Jó sztorija van, családi titkokkal, szerelmi drámával, nemesi élet útvesztőivel - de az író már az előszóban letörte a reményeimet arról, hogy ennyivel megússzam és boldog legyek. Azt mondja: aki hatásvadász történetet akar, annak kevésbé való ez a könyv, ellenben aki nyitott egy érzékeny szív szenvedéseire, azt meg fogja hatni. Vagyis: nagyon jó sztori, nagyon sok nyávogásba ágyazva.
"Kértél, hogy egész életemet írjam le, mert reménykedél, hogy fájdalmam enyhülni fog, ha
okairól emlékezem; csalatkozál, barátom. Én többé nem követhetem tanácsodat. Elég, hogy a
szív elvérzék kínja között, minek tapintgassam mély sebét, minek verjem fel érzéketlenségéből,
gyógyulni úgy sem fog. Kinek fájdalmai a külvilágtól jönnek, azt az idő vigasztalja;
mennyivel távolabbra jő szenvedéseitől, annyival kisebbeknek látszanak, míg végre szemei
elől eltűntek; s kinek akkor eszébe nem jut, hogy miként mögötte csak szenvedések állanak,
úgy azok állnak talán előtte is, az megnyugodhatik, sőt talán örülhet emlékeinek, mert azt
hiszi, hogy a rámért terhet már elviselte."
Azon kívül, hogy a rejtélyes családi szálak, a Júliával való szerelem és a francia arisztokrácia piszkos kis titkokat rejtő életének történetei izgalmas fejezeteket adnak, vannak más típusú fejezetek is. Az elbeszélő időnként megáll és oldalakat szán annak, hogy elmondja: mennyire felzaklatták az elmeséltek, és mennyire nagyon szenved (ezt általában indokolatlan mennyiségű természeti hasonlattal teszi*; az élet, mint minden második oldalon említve van, egy nagy tenger, a barátság - hangulatától függően- kiszáradt vagy virágzó fa stb. - de hát ez a magyar romantika) Ezeket a fejezeteket azonban könnyen felismerhetjük (nagyon tömör, margótól margóig érő sorok) - és ha elegünk van emózásból, lapozhatunk a cselekményes részhez (fel lehet ismerni, ott kezdődnek az egészséges regényre hasonlító, párbeszédes sorok). De aki ezeket átugorja, csomó klassz idézettől fosztja meg magát. Komolyan, ez tipikusan az a könyv, amiből képeslapra, emlékkönyvbe lehet idézni xD
* "Ne gondold, hogy az idő gyógyereje ellentállhatlan; csak elmult fájdalmaidat felejteti, de nem szoktathat azokhoz, melyek még szívedet töltik; miként a tenger habjai a sziklát, mely csak mellettök áll, sokáig mosva végre ledöntik, míg az, mely mélyében fekszik, szigetté nő: úgy tesz az idő fájdalmainkkal, a külsőket lerontja, de azok, melyeket kebleinkben hordunk, növekednek azalatt."
Az én legkedvesebb soraim:
"Nincs semmi vigasztalóbb, mintha utazunk. Míg honn vagyunk, mindenki ismer, mintegy osztja bánatunkat; minden, mit látunk, rá int, s kikkel találkozunk, inkább részt vesznek szomorúságunkban, minthogy belőle kiragadhatnának. Künn új körbe lépünk, új emberek közé; senki nem sejdíti, senki nem bánja, hogy szenvedénk, nem közelíthetünk senkihez a nélkül, hogy magunkból ki ne lépnénk, át kezdjük látni, hogy létünk egy pont a világban, s szenvedéseink kisebbeknek látszanak, miután önfontosságunk kisebbedett szemeink előtt, s meggyőződtünk, hogy e földön, hol minden keserv hasonlóit találja csak, ritkán akadunk oly emberre, kit joggal irígyelhetnénk."
Ezen átrágtam magam párszor. Amit az utazásról gondolok, amit mindig is éreztem az utazással kapcsolatban, itt áll előttem szavakba öntve. (Méghozzá szép szavakba) Még ha másért nem is érte volna meg, nekem már ezért megérte a kezembe venni ezt a könyvet.
Nem tartozik közvetlenül ide, de szeretem ezt a képet és az én agyacskámban teljesen összetársult immár a fenti idézettel. Lényegtelen, hogy mikor és hová menet készült, de épp arra vágytam előtte, hogy jöjjön egy lehetőség arra, hogy nyugodtan átgondolhassam a változást, ami előtt álltam; ne legyen semmi ismerős, ami visszahúzhatna a megszokásba; ne legyenek ott még a közeli ismerőseim se, akik tanácsokkal igyekeznek ellátni és sajnálnak; egyáltalán: ne legyen senki, aki tudja, mi vitt oda, szabadidőmben mint fogok elmélkedni, csak hadd szakadjak ki a megszokott környezetemből, hadd utazzak.
Ezek az érzések mind megtalálhatóak a könyvben; aki magára ismert, vegye pártfogásába.
További szép idézetek kedvcsinálónak:
"- El kell válnunk, - szóla komolyan Armand - érdekeink különbözők, s kiket jövőjök szétvezet, azokat a mult, bármi szép legyen, össze nem tarthatja."
"Asszonyok mindig több vagy kevesebb szeretetet hordanak kebleikben, minthogy barátságot szerezhetnének; s mi annak neveztetik, néha nem más, mint udvari köntöse közönösségöknek, sokszor előjátéka a legszenvedélyesb gyűlölésnek."
"Mint a gyermek, ki mihelyt tőle játékait elvevéd, pillanatnyi sírás után másokhoz nyúl s végre mindentől megfosztva a föld porában leli játszószerét: ilyen az ember. Míg a szív magában hordja az öröm csiráját, addig hasztalan múlnak évei, azt hasztalan vigasztalod új adományokkal. Mit ér, ha vaknak új képeket állítsz szemei elé, s mit a szívbetegnek, ha új éldeletet adsz: a baj magában fekszik s azt nem gyógyíthatod."
"Boldognál, kire nagy öröm vár, türelmetlenebb ember nincs a világon. Mihelyest reményei bizonyosságokká váltak, mihelyest közte s az öröm között csak az idő fekszik, mint egy térség, mely a vándort céljától távolt tartja még, de azt akadály nélkül láttatja, az öröm helyébe, melyet a remény máskor nyujt, a türelmetlenség kínjai lépnek. - Szomorú iróniája végzetünknek, hogy éppen azon kevés óráknak hosszasága ellen panaszkodunk, melyekben boldogok lehetnénk; éppen azon évek elfolyásáért sóhajtozunk, melyekben ifjú szívünk még örömöket éldelhet! Később az ember reményeivel elveszti nyugtalanságát; körülötte halmozott akadályok szemét a távolságban tévelyegni nem engedik, szívét hatalmas vágyai megszűntek bántani. Jól tudja, hogy boldog többé nem lehet s örülni kezd; örülni minden akadályon, melyet legyőzött, minden egyes virágnak, melyet útja körül talált, minden nyugpontnak, melyen megpihenhetett."
legálisan fent van a Magyar Elektronikus Könyvtárban: http://mek.oszk.hu/03100/03130/